Felhasználói név:
Jelszó:

Fórumozni szeretnél?
Ha szeretnél a fórumba írni, küldj egy levelet az oldal webmesterének, aki küldeni fog egy belépési kódot!
2014.08.28.
Élménybeszámoló a Disc Golf Európa Bajnokságról
A golfos hírportál rendszeres olvasói számára vélhetően nem újdonság, hogy múlt héten, pontosan augusztus 23. napján ért véget a két évente mgrendezésre kerülő disc golf EB, és hogy azon hazánkat három sportoló is képviselte.  Da a személyes élményeik ezeddig rejtve maradtak a nagyközönség elől, ezt a hiányt igyekszik ez a cikk pótolni.

A PDGA (Professional Disc Golf Association) európai képviselőinek tavalyelőtti döntése értelmében 2014-ben Svájc, azon belül is Genf városa rendezhette meg a sportág legnagyobb európai seregszemléjét. 25 európai ország összesen 199 versenyzője volt jelen, és játszotta végig 4 alkalommal a Les Evaux sportközpont területén felállított 18 lyukas pályát. A 199 versenyző természetesen 6 különböző divízióban indult, így szombaton aranyérem kerülhetett egy junior korú és egy 60 év feletti versenyző nyakába is.

 

A svájci rendezőbizottság Boris Lazarotto TD és Paul Francz co-TD vezetésével elég rendesen kitett magáért, és sikerült minden idők egyik legjobban megszervezett EB-jét lecelebrálniuk. Biztos el lehetne sütni egy frappáns hasonlatot a svájci óra mesterművek pontossága és a verseny lebonyolítása között is, ha valamelyik olvasónak ilyen az eszébe jut, az kommentben jelezheti. A lényeg, hogy egyetlen dolog kivételével, amiről a szervezők talán legkevésbbé tehetnek, a verseny tényleg tökéletesen meg volt szervezve, minden apró részletre gondoltak, illetve gondoskodtak arról, hogy az ember tényleg úgy érezze magát, mint egy nagyon profi sporteseményen. Ez az egy apróság az volt, hogy Svájcban csak a szél fúj ingyen, minden más borzasztó drága.

 

Ejtsünk egy-két szót magáról a pályáról. A Les Evaux sportközpont egy hatalmas közparkban található, amelynek közepén egy tornaterem és az azt kiszolgáló helységek,  illetve a tornaterem körül nagyjából 10-15 foci pálya található, egy fás parkos környezetben. A park egyébként egy nyilvános hely, van benne extrém kalandpark, grillező bevándorló, esti kocogásukat végző nordic walking csoportok, hajnali kutyasétáltatók és egy csomó ember, aki csak bámészkodva mászkál. Ami viszont nincs, az hegyek, illetve dombok, még akkor is ha az ember egy svájci tornától ilyesmit várna. A parkban egyébként állandó jelleggel megtalálható egy 18 lyukas pálya, a verseny idejére ezt módosították, nehezítették, illetve alakították át úgy, hogy egy könnyen bejárható, de mégis hosszú, PAR 65-ös pálya legyen belőle. A következő véleményemmel biztosan sokan nem értenek egyet, de érzésem szerint a pálya könnyű volt. Persze a könnyű itt is relatív, de az, hogy pl. az open kategóriában a jelenlevő versenyzők többsége számára pár kivétellel talán mindegyik lyuk lebirdie-zhető volt, szerintem elég beszédes információ. Na jó, ezt is érdemes egy kicsit pontosítani: úgy értem, hogy ahhoz, hogy egy lyukat birdie-re játszon valaki, nem  kellettek emberfeletti képességek, azaz pl. nem kellett hozzá 160-200 métereseket dobni, illetve nem volt olyan lyuk, ahol például fogalmunk sem volt, hogy mit csináljunk. Ettől függetlenül – ahogy az a beszámoló későbbi részéből is látszik – könnyen lehetett bénázni is egy-két lyukon. Az egyes lyukak térképe, fényképei egyébként a verseny honlapján elérhetőek: http://edgc2014.discgolf.ch/wp/?page_id=1012  a képek szerintem elég jól visszaadják a lyukak nehézségét.

 

Az országunk képviseletében hárman – Furka Róbert, Hatvani Dani, Józsa Barnabás – futottunk neki a kalandnak. Hétfő este érkeztünk,  azzal a céllal hogy a keddi gyakorló nap előtt még egy gyakorló kört be tudjunk iktatni. Még az odaúton az autóban a képek alapján latolgattuk, hogy nagyjából mi az az eredmény, amit játszani tudnánk.. Ezt a számot némileg módosítottuk a gyakorló kör után, de nem jelentősen. Természetesen a versenyen talán csak Barneynak sikerült a célértéket elérni, nekünk kettőnknek csak az 1-2 pontra megközelítés maradt. Az is csak egyszer. Én speciel úgy gondoltam akkor – és gondolom ma is – hogy egy körönkénti mínusz 5, mínusz 6os eredmény egyáltalán nem számított volna szenzációnak. Szóval a hétfői kör után vissza a szállásunkra (egy pálya mellett található nagyon pöpec kis lakást béreltünk) megnéztük, hogy maradt-e még az aznap Németországban begyűjtött bajor sörből, illetve az otthonról hozott pálinkából. Szerencsére volt, így nyugodtan tudtunk elaludni.

 

A keddi napot is a gyakorlásnak szenteltük, majd azt követően részt vettünk a verseny hivatalos megnyitóján. Itt készült rólunk egy tökéletes fénykép, amelyről teljesen egyértelműen – a többi ország pólójának megtekintése nélkül is – látszik, hogy nekünk volt magasan a legjobb mezünk. Ha rajtunk volt, akkor szinte félóránként jöttek oda hozzánk emberek megfogdosni és nézegetni minket, és a saját mezük „letisztultsága” miatt panaszkodni !! Szóval ünnepélyes megnyitó, zene, kaja, players’ meeting, egyebek, majd visszavonulás a szállásra, a hozott finomságok meglétének a konstatálása (habár ekkor kicsit kevesebbnek tűnt mint hétfő este …), és alvás, várva a szerdai éles startot.

 

A szerdai nap volt a verseny első hivatalos napja. Mivel egyetlen pálya volt, ezért az összes versenyző az egyes lyukon kezdte a körét, a csapatok 10 percenként indultak. Az indulás előtt egy helyi szervező hangosan felolvasta minden éppen startra lépőnek a nevét, amit az odahelyezett lelátón éppen üldögélő emberek lelkes tapsa követett. Ez egyrészt egy nagyon szokatlan de borzasztó felemelő érzés volt, ugyanakkor pont az 1-es lyuk előtt simán be tudta csokiztatni az embert: az egyes lyuk ugyanis egy sziget lyuk volt, egy 8-as alakú szigetre kellett az első dobással betalálni. Tipikusan az a helyzet, amit nyugodt helyzetben, egy vasárnap reggeli edzésen 20-ból 19-szer megcsinál az ember, itt viszont ..  Ekkor döbbentünk rá először arra, hogy a szervezők nagyon is tudatosan tették az első és az utolsó lyukat pszicho terrorrá, hogy ha nem sikerül, akkor ez végig veled legyen a versenyen, illetve a köröd után is. Persze a nagyon profik az ilyen kudarcokat (megj: láttunk az egyes lyukon 6-ost a negyedik helyezet Pasi Koivu részéről is) egy vállrándítással  elrendezik, és a következő dobásra koncentrálnak. Ez egy olyan képesség, amit meg kell tanulni, fel is írtam magamnak egy cetlire, hogy el ne felejtsem.

 

Szóval csoportonkénti indulás, Barney kezdett n11 körl, majd jött Furesz nagyjából egy órával később és végül én egy órával Furesz után. A többiek köréről nem tudok beszámolni, a magaméról meg csak annyit tudok mondani, hogy a birdie-k egyszerűen nem akartak jönni. Habár az 1-es lyukat lehoztam par-ra (az ott egy jó eredmény), a többi lyukon egyszerűen nem akart semmi sem sikerülni. A köröm vége végül +1 lett, és elég csalódottan álltam neki a fél 4 körül kezdő, az openben címvédő német Simon „Wunderkind” Lizotte-t is magába foglaló csoport megtekintésének. Megtisztelő volt a körömben az, hogy együtt játszhattam a grandmaster divízió későbbi győztesével, a spanyol Carlos Rióval, aki egy -7es eredménnyel mutatta meg rögtön az elején, hogy őt csak az arany érdekli. Ezúton kérek elnézést az olvasóktól, hogy a két versenytárs eredményeit és köreit nem tudom pontosan kommentálni, mivel nem egyszerre játszottunk ezért nem tudtuk egymást követni. A körönkénti  eredmények egyébként a verseny honlapján, illetve a PDGA oldalán is fenn vannak: http://www.pdga.com/tour/event/16717

 

Szerda este vendégül láttuk az angol csapat pár tagját, majd a szokásos raktárszemle, ami kapcsán ezúttal is kénytelenek voltunk az előző napi jegyzőkönyveket megsemmisíteni és újakat írni. Mindannyian azzal a tudattal mentünk aludni, hogy holnap jobb lesz.

 

A csütörtöki kezdési idők nagyjából ugyanazok voltak: a kora reggeli harmatos, szélcsendes időt egyikünk sem tudta igazán élvezni, pedig volt egy pár olyan lyuk, amelyeknek ez az idő kedvezett volna igazán. A 6-os lyuk például jobbkezeseknek kifejezetten arra volt kitalálva, hogy egy előtted 80-90 méterre levő, szintben 2-3 méterrel alattad levő facsoport aljáról skippeljen a korongod balra. De nemcsak ez volt az egyetlen ilyen. A lényeg, hogy az idő elég szeles lett a nap közepére, de igazából ezt csak azért mondom, hogy legyen mire fogni a bénázást. Legalábbis a magam részéről. A kihagyott sziget lyuk után próbáltam visszakapaszkodni a játékba és elfelejteni a kezdést, és ezúttal sikerült is egy-két birdie-t bezsákolnom, elsősorban a par4-es lyukakon. Közbeszúrt megjegyzésként azért visszautalnék a korábbi „könnyű a pálya” véleményemre, ugyanis a jó játékosoknak az összes par4-es lyuk szinte kötelező birdie volt. Olyannyira, hogy a 10-es vagy a 16-os lyukon nem is egy olyan ember volt, aki eagle-re puttolt, igaz, ehhez az kellett, hogy az ember tudjon dobni egy olyat, amit sajnos itthon senki sem tud: jobbkezes magas turnover hyzer - a kevésbé szakértők kedvéért: jobbkezesként kb. 45 fokban felfelé dobod el előre a korongot, ami a röppálya teteje előtt elkezd jobbra fordulni, majd nagyjából 20-30 méteres magasságból kezdi el a már jól ismert S betű útvonalat. A 10-esen én személyesen 3 eagle-t láttam: az első és második helyezettek (a finn Seppo Paju és Simon Lizotte) egyaránt a kosár 8 méteres körzetébe tudták dobni a drive-jukat. A harmadik eagle az utolsó napon volt a csoportomban, ahol is a cseh srác nagyjából 60 méterről talált bele a kosárba a második dobásával. Szóval, a par4-es lyukak közül 3-t lebirdie-ztem, és aztán jött a 18-as. A verseny végén kiosztottak egy olyan díjat, amit az egy lyukon legtöbb dobást elérő ember kapott: erre a díjra csak azért nem voltam esélyes, mert a 12-es lyuk elég sok embert megszívatott, de a 9 dobásos eredményem (első OB, második elveszett korong, harmadik direkt rövid a teniszpálya végéhez, negyedik fát talált a fairway közepén, ötödik a green-re de nem elég közel, hatodik egy kihagyott 8 méteres putt, hetedik dobás bent, plusz kettő bünti pont) szerintem az első 5-ben benne van. Itt azért megfordult a fejemben, hogy az összes korongomat eladom, és újra kezdem az életem (köreredmény +3). A legszörnyűbb a körben az a versenydrukk volt, amely még a 4. lyuk drive-ja előtt is remegő lábakat, és gyenge kezeket okozott. Ez is egy olyan dolog, amit meg kellene tanulni elfelejteni.

 

Szerencsére Furesz és Barney  tudtak javítani, ugyan csak kis mértékben, de mégis. Barney nem tudott 70 alá bemenni, Furesz meg még mindig par fölött maradt. Csütörtök estére a szervezők egy BBQ-vel kedveskedtek a versenyzőknek. Sajnos a vendéglátás itt azért nem ment teljesen flottul, de a nap végére azért mindenki jóllakott, és az otthoni leltározással sem volt gond. Illetve talán mégis, ugyanis ezen a napon – egyesek szerint – a  kelleténél több ember kóstolhatta meg a folyékony országimázst. Ezen akció azonban kizárólag a nemzetközi disc golfos közösséggel történő barátkozás, és a magyar vendégszeretet megismertetését szolgálta, amely közvetve hozzájárulhat ahhoz, hogy a hazai versenyeken jövőre még több külföldi legyen, azaz közvetve mondhatjuk azt is, hogy a személyes jólétünket egy nagyobb jó érdekében feláldoztuk!

 

Elérkezett a péntek, amikor már tényleg nagyon ciki lett volna ha nem javítunk rendesen. Szerencsére sikerült egy jobb napot kifognom, és az első 9 lyuk után -4-el sétálni a pálya második felére. Persze dühítő, hogy ez a -4 lehetett volna -6 is, de úgy voltam vele, hogy örülök annak, ami van. Sajnos a pálya második felén elszúrtam kettő nem túl bonyolult lyukat (10 és 11, +1-t dobtam mindkettőn), illetve egy hülye OB is közbejött viszont két birdie is belefért még, úgyhogy a kedvenc lyukam előtt (18) úgy voltam vele, hogy ha ezt lehozom par-ra, akkor -3 a vége. A cél a kör előtt az volt, hogy 60 alá menjek, ami így, hogy a 18-ast végülis sikerült egy nagyon könnyű par-ra lehozni egyáltalán nem tűnt egy teljesíthetetlen célnak. De végül a -3-as körnek is örültem, 6 pontos javítás az előző naphoz képest mégsem olyan rossz. Szerencsére ezen a napon Barney is megtáltosodott, elmondása alapján a puttolás nagyon ment neki, így össze tudott hozni egy +3-as kört, ami jóval a ratingje fölött van. Furesz is javított, de a par határt még mindig nem tudta átlépni.  Esti programként az angol barátaink chilit főztek nekünk, de a biztonség kedvéért előtte azért a maradék májkrém elfogyasztásra került. Én péntek este egy elég hosszú, részben érdekes és izgalmas, de többnyire elég unalmas PDGA megbeszélésen vettem részt, amelynek az eredményeit meg fogom osztani az illetékesekkel a kellő időben és módon.

 

A szombati kör nekem igazából már csak a mókáról és a túlélésről szólt, de szerintem ezzel a legtöbben így voltunk. Sikerült egy elég kalandos -1-es kört dobnom, úgy hogy voltak benne gyönyörű par mentések, misemegyszerűbb birdie-k, teljesen értelmetlen bogey-k, illetve a 12-es lyukon egy nagyon is hülye dupla bogey, de végül a kedvenc 18-asom lebirdie-zése után úgy voltam vele, hogy egy ilyen kör után nem rossz az a -1. A 18-as lyuk lebirdie-zése egyébként úgy ment, hogy nem is értettem, hogy előtte hogy lehetett ezen bénázni. Sima ügy volt. Barney ismét hozta a +3-as jó eredményt, Furesz pedig sajnos kénytelen volt a tornát par alatti eredmény nélkül befejezni, pedig az ő képességei alapján simán benne lehetett volna egy ilyen kör. 

 

A 18-as lyuknál volt egy lelátó, így akik végeztek, azok sörrel a kezükben üldögélve nézhették végig, ahogy a legjobbak befejezik a köreiket, így volt ez a záró napon is. Egymás után futottak be a legjobb senior grandmasterek, majd a grandmaster-ek, az elképesztően izgalmas csatát hozó masters döntősök, a juniorok, ahol a 4 első helyen végző között mindössze 2 pont különbség volt, a lányok, ahol a győztes utolsó köre egy nagyon szép par volt, majd az open mezőny, ahol kettő eagle-t is láthattunk az utolsó lyukon.  Az open mezőnyben Simon címvédése nem sikerült, talán csak a Senior Grandmastereknél tudott a két évvel ezelőtti győztes újra a dobogó tetejére állni. A verseny végül egy az egész esemény rangjához méltó záró ünnepséggel fejeződött be, ahol habár a tűzijáték elmaradt, az ingyen sör, és a kifejezetten finom vacsora kárpótolta a résztvevőket.

 

A versenyen teljesen egyértelműen látszott a finn dominancia, de egy korábbi bejegyzésben már írtam a sport népszerűségéről Finnországban. A PDGA tagok száma az országban egy év alatt 38%-al emelkedett, így talán nem is meglepő, hogy egy 3-4ezres tömegbázis ki tudja termelni azon 20 embert, akik szinte minden kategóriában le tudják győzni Európa legjobbjait.  

 

A verseny nagyon jó volt abból a szempontból is, hogy reálisan el tudjuk helyezni saját magunkat, illetve az általunk sűrűn látogatott AHT versenyeket az európai rangsorban. Az osztrák barátaink egyébként elég jól teljesítettek, három kategóriában is be tudtak zsákolni egy ötödik helyezést. Viszont a csapat teljesítményeket nézve nagyon jól látszik, hogy a csúcson levő skandináv országokat picivel követő Németország mögött még mindig próbálja utolérni a kontinens többi országa. Ebben a tekintetben egyébként tanulságos volt a csehek, az izlandiak vagy az észtek sikertörténeteit is meghallgatni: a csehek egy Discmania-s együttműködés keretében 40 új pályát építettek az országban az elmúlt két évben és minden hétvégén van verseny az országban (igen, minden hétvégén), Észtországban 25 új pálya épült, Izland pedig arra volt büszke, hogy tavaly több, mint 400 új kosarat rendeltek a Discmania-tól.

 

Szerintem mindannyiunk nevében beszélek, amikor azt mondom, hogy a verseny nagyon jó volt, nagyon sokat tanultunk belőle, és mindannyiunknak adott egy nagy löketet atekintetben, hogy igenis érdemes még több energiát fektetni ebbe a sportba, nemcsak egyéni, hanem közösségépítési szinten is.

 

-HD-